2005 a katasztrófák éve volt Romániában: több ízben is megdőlt mind a negatív, mind pedig a pozitív hőmérsékleti csúcs, az ország déli részén eddig még nem tapasztalt  természeti jelenségek, tornádók pusztítottak, a Balánbánya körüli hegyeket pedig vastag jégréteggel borította be az ítéletidő. A legnagyobb kárt azonban az árvizek okozták. Az idei év rekordmennyiségű csapadékhozamának következtében hét alkalommal söpört végig az árhullám az országon közel két milliárd eurós kárt okozva. A nyár elején édesvizű tenger borult a Bánát jelentős részére, aztán a Gyimesekben és Moldvában okozott hihetetlen pusztítást a hegyekből aláömlő víztömeg, és amikor már azt hittük, hogy miránk, székelyekre nem haragszik a a fennvaló, egy lélegzetvételnyi idő alatt víz alá került Udvarhelyszék jelentős része is. Mivel a székelyföldi árhullám volt a leggyorsabb lefolyású, a legtöbb halálos áldozatot is ez a katasztrófa követelte. Tizenheten fulladtak itt vízbe,  ha azonban a szörnyű árhullám éjjel érkezett volna szinte bizonyos, hogy a halálos áldozatok száma meghaladná a százat. 
  Az elmúlt néhány hónap alatt én is fokozatosan árvízszakértővé cseperedtem, mostanában ugyanis alig készítettem olyan tudósítást vagy riportfilmet, amely valamiképpen ne kapcsolódott volna a katasztrófákhoz. Tapasztalhattam hát,  mire is képes az egyensúlyából kibillentett természet.
Egy telefoninterjúban Eleonora Popescu, a Környezetvédelmi Minisztérium szaktanácsadója az árvizek keletkezésével kapcsolatosan így fogalmazott: 
   "A romániai árvizeknek is ugyanazok az okai, mint a világ más részein mostanában egyre gyakrabban tapasztalható különböző katasztrófáknak, éspedig az emberi populáció folyamatos növekedése, a természet kincseinek túlzott kiaknázása, a minden nemű infrastruktúra állandó bővítése, az egyre terjeszkedő iparosított mezőgazdaság, az ősi erdők mértéktelen kitermelése, az ózon réteg tönkretétele, és a meggondolatlan folyószabályozások. Mindig is egyértelmű volt, hogy mindezen tényezők, előbb vagy utóbb  felfoghatatlan és értelmezhetetlen ökológiai változásokhoz vezetnek majd."
   Az emberiség tehát a gőzgép feltalálása óta szisztematikusan gyilkolja a földet, a természet pedig a rombolásra rombolással válaszol. 
   A hetes szám misztikus jellegét, azt hiszem, nem szükséges ecsetelnem, s ha nem is hiszünk benne, hogy a katasztrófákkal valami túlvilági hatalom bünteti az önmagát pusztító világot, a tények mégiscsak fehéren-feketén igazolják, hogy mindenért mi magunk vagyunk a felelősek, a szerencsétlenségek pedig eddigi "bűneink" közvetlen következményei.  Igen, mindannyian felelősek vagyunk, ugyanis a rendszerváltást követően, nem tudtuk, mihez kezdjünk  frissen visszakapott szabadságunkkal, s mintha önmagunk ellenségeivé lettünk  volna, írtani kezdtük a magánosítás után szabad prédává vált erdőket, hulladékkal töltöttük fel a folyómedreket, és ahelyett, hogy a vízelvezető árkok rendbentartásával foglalatoskodtunk volna, szemeteltünk szüntelen.  Ugyanakkor a mindenkori román hatóságokat, köztisztviselőket, politikusokat is súlyos felelősség terheli, hiszen a morzsákért vívott politikai küzdelmek hevében a környezetvédelmi problémákat századrangú kérdéssé silányították.
 Már az 1991-ben született 18-as törvény is lehetőségek tárházát biztosította a vízelvezető rendszerek és az árvizvédelmi csatornák teljes tönkretételéhez, és annak ellenére, hogy a költségvetés sorozatosan hagyta jóvá árvízvédelmi célokra a milliárdokat, az összegeknek úgy veszett nyoma, mintha ár mosta volna el őket.
    Az árvizek  mindenhol többnyire  ugyanazokkal a következményekkel jártak: elsodort házak, iszapban fulldokló gazdaságok, megsemmisített infrastruktúra, világtól elzárt települések ivóvíz, áram és telefonhálózat nélkül, halottak, járványveszély, és véget nem érő szenvedés. Moldvában például 13500 ember élt heteken át teljes elszigeteltségben. 
   Bár a megelőzés időszakában a hatóságok teljes érdektelenséget mutattak "árvíz-ügyben", és az e célra  folyósított összegek továbbra is a megszokott zsebekbe vándoroltak, a sorozatos katasztrófák bekövetkeztével  hivatalos részről is szükségessé vált a gyors reakció. Ugyanakkor a katasztrófa-sújtotta régiókba való ellátogatás árvízről árvízre vált egyre divatosabbá a politikusok körében. Néhányukat ugyanis akkoriban más katasztrófa is fenyegette, az előrehozott választás. Világos tehát, hogy miért nem hagyta ki egyetlen  valamire való politikus sem az alkalmat, hogy kamerahad kíséretében járja végig a víz által letarolt településeket, és a bajba jutott nép közé látogató igazságos Mátyás szerepében díszelegjen. Ugyanakkor  azt is illik megemlítenem, hogy a Traian Basescu elnök által elindított gumicsizmás polkitikus-inváziónak kézzelfogható eredményei is vannak. A hatóságok reakcióideje esetről esetre javult, az újjáépítési munkálatok is idejében elkezdődtek.  
  Traian Basescu elnök ugyanakkor új árvízvédelmi stratégia kialakítását sürgeti. Székelyföldi látogatása során a következőket nyilatkozta: "Az ország nincs felkészülve az egyre érezhetõbb klimatikus változásokra. A nagy folyóink ugyan szabályozva vannak, itt csak különbözõ balesetek     - mint például a gátszakadás - okozhatnak  árvizet. A patakok és a kisebb folyók medreit viszont sosem szabályoztuk, a globális időjárásváltozás azonban arra kötelez, hogy a jövõben árvizvédelmi stratégiát dolgozzunk ki még a legkisebb patakok esetében is."
   Az egymást követő árvizek alatt ugyanakkor felmerült bennem a kétkedő gondolat, hogy időszerű-e egyáltalán új  árvízvédelmi stratégia kialakításáról beszélni, miközben egymást érik a katasztrófák az országban, és minden energiánkat a mentés illetve az újjáépítés feladata emészti fel.
   Annak ellenére, hogy a segélyek szétosztásánál előfordult néhány tipikusan romániai incidens is (pl szép számban  részesültek olyan személyek is a segélyekből, akiket egyáltalán nem károsított az ár, ugyanakkor egyesek üzletet láttak mások szerencsétlenségében), azt hiszem civil társadalmunk  jelesre vizsgázott emberségből. A segélyszállítmányok folyamatosan érkeznek az árvíz-sújtotta régiókba, ugyanakkor a kormány is jelentős összegekkel támogatja az újjáépítést. A legnagyobb állami támogatásban Udvarhely környéke részesült, az összeg meghaladja a 20 millió eurót.  Az csupán a kérdés, hogy kitart-e az összfogás ereje, és befejeződnek-e a fagy beállta előtt a legszükségesebb munkálatok. 
   Habár most már saját bőrünkön is tapasztalhattuk, hogy az emberiség által okozott környezeti károk nem maradnak megtorolatlanul, és hogy milyen rombolásra képes az igába hajtott föld, mégis továbbra is kérdéses marad, tanultunk-e eddigi hibáinkból, és, hogy képesek vagyunk-e még a változásra, s ha képesek vagyunk rá, maradt-e még elég időnk.